Hύsz éves érettségi találkozó 2005 – 2025

Mottó: “Hivatásod legyen élni másokért. S mások boldogságában keresd a magadét.” Pestalozzi

Emlékezetes eseményen vettek részt 2025. június 21-én a besztercei „Andrei Mureşanu” Főgimnázium 2005-ben végzett diákjai és ez alkalomból szeretettel meghívták tanáraikat is. „Húsz év telt el azóta, hogy utoljára nevezhettük magunkat igazi diákoknak és úgy döntöttünk, szeretnénk újra találkozni egymással és tanárainkkal, hogy együtt ünnepeljünk.” (Idézet a Meghívóból, melyet Lászlóffy-Pojum Edith illusztrált)

Egy érettségi találkozó mindig különleges esemény, mert azokkal találkozunk, akikkel együtt töltöttük az iskolaéveket és akik komoly szerepet játszottak diákok – tanárok életében. Az örömmel várt találkozó napján az iskola udvarán egymást vidáman és szeretettel üdvözölve, a jelenlévők azonnal megtalálták a rendezvény közös hangját. Gondolatban mindenki ott volt azon a húsz évvel ezelőtti ballagáson, amely az iskolai évek végét jelentette, de ugyanakkor kezdetét is egy új, ismeretlen útnak, amelyen két osztály ötven diákja nagy lendülettel, bizakodva és alkotó erővel vágott neki a Nagybetűs Életnek. A kedves találkozási pillanatok után az iskola igazgatóhelyettese, Antal Attila, körbe vezette a diákokat az iskola különböző termeiben, bemutatva a számos változást és fejlődést, amely az épületben megvalósult. Ezek után a két párhuzamos osztály külön terembe vonult a hagyományos osztályfőnöki órára, amelyet Cherecheş Erzsébet tanárnő és Kovács István tanár úr a XII. B osztály osztályfőnökei, valamint a XII. H osztály osztályfőnöknőjét Păvăluc – Gál Enikő tanárnőt helyettesítő Antal Attila tanár úr vezetett le. Ezt követően a volt tanárok találkoztak egykori diákjaikkal az erre az alkalomra előkészített tágas osztályteremben. Kézfogással, mosollyal az arcunkon, tisztelettel üdvözölték egymást és már a találkozás elején érezhető volt az erős szál, a szeretet és összetartozás fonala, amely ezt közösséget összeköti. A beszélgetés elején néma felállással, kegyelettel emlékeztek az örökkévalóságba eltávozott egykori osztálytársra és tanítványra, Décsei Melindára, aki már nem lehetett közöttük. Emléke legyen áldott, nyugodjon békében. Meghallgatták az iskola aligazgatójának, Antal Attilának a meleg hangvételű üdvözlő szavait, aki röviden beszámolt az iskola magyar tagozatának jelenéről, az itt folyó oktatás célkitűzéseiről és érdeklődéssel nézték meg az iskolát bemutató videofilmet. A felszólalások során a jelenlévő véndiákok megilletődve sorolták fel ki mit ért el az elmúlt húsz év alatt, kiemelve életük legfontosabb eseményeit.

Örömmel vették tudomásul, hogy mindenki szorgalmas, becsületes, saját munkájával és saját erejéből sikeres emberré vált nemcsak itthon, hanem külföldön is: Angliában, Ausztriában, Magyarországon, Németországban. A találkozó hangulatát még jobban emelte Horváth Evelin (született Jakab – Ilyefalvi) pohárköszöntője, amelyet a szerző szíves jóvoltából ebben a cikkben közlünk. „Kedves Tanáraink, kedves Osztálytársak! Őszintén bevallva, habár munkám révén nagyon sok beszédet tartottam az utóbbi években, a mai beszédem valamiért mégis nehezemre esik. Mert amikor ma beléptem az iskolába, hirtelen olyan volt, mintha újra 18 éves lennék. Mintha újra ott ülnék a megszokott padomban – Körülöttem az osztály zajos nyüzsgése, a szívemben a hétköznapok izgalma és drámái, és a fejemben a jól ismert gondolat: „csak ma is ússzam meg a román felelést…” Otthon kikerestem a ballagási kártyánkat az idézettel, amelyet akkor választottunk: Játszom … összeszorzom magam az ismeretlenekkel és redukálom minden vágyamat…határértékem mégis a végtelen; próbálok közös nevezőre jutni magammal…” (Beke Manó) és ez még mindig igaz. Azóta is „játszunk”, próbáljuk kitalálni, kik vagyunk, hová tartunk, hogyan egyensúlyozzunk vágyak, célok és valóság között. Bár az egyenlet folyamatosan változik, a határértékünk talán tényleg a végtelen, mert van bennünk valami, ami nem múlik el: a közös múlt, a közös emlékek, az összetartozás. Tanárainknak hálásan köszönjük, hogy nemcsak tanítottak, hanem hittek bennünk, sokszor talán jobban, mint mi magunk. Köszönjük azt a rengeteg türelmet is, amivel elviselték, hogy néha kreatívan értelmeztük a tananyaghoz való hozzáállást. A volt 12.H és 12.B diákjai – ma, húsz év után, talán mások vagyunk, máshol tartunk, de mégis ugyanaz a kis világ találkozik újra itt. Az osztály, amely egyszer együtt álmodott a jövőről, most visszanéz és azt mondja: „Megcsináltuk – valahogy a magunk módján.” És pontosan ez a szép benne.  Annak idején tornából szinte minden lány felmentést akart kérni, most meg jógára, pilatesre és gyógytornára járunk – önként, sőt még fizetünk is érte. Bár ma már nem azt számolgatjuk, hány perc van a szünetig, hanem hogy hány perc van még a munkanap végéig… még mindig ugyanazok vagyunk ott legbelül, akik huszonévesen hitték, hogy a világ csak ránk vár. Kívánom, hogy a következő tíz év se múljon el nevetés, szeretet és újabb közös emlékek nélkül! Emeljük hát poharunk egymásra – múltunkra, jelenünkre és arra, hogy még mindig van közös nevezőnk! Egészségünkre!” A szép köszöntő, a jókívánság, a viszontlátás öröme nagyon kedvessé tette a találkozót.

 Gyermekeket tanítani és nevelni egyike a leghálásabb, de ugyanakkor a legszebb foglalkozásoknak. A jelenlévő tanárok, örömüket és köszönetüket fejezték ki a diákévekre emlékező eseményért, elmondták, hogy húsz évvel ezelőtt kiváló diákok indultak el az iskolából, akikkel a tanévek során jó kapcsolatokat tudtak kialakítani és akiket célratörő pedagógiai módszerekkel igényes munkára tudtak buzdítani. „Mert az ember a legnagyobb és egyetlen értelmes dolgot, amit tehet, akkor cselekszik, ha természet adta képességeivel önmaga megvalósítására törekszik.” (Hermann Hesse)

Pezsgőnyitás után egészséget, sok sikert, örömökben gazdag családi életet kívántak egymásnak, diákjaink a hála és köszönet ajándékát és virágcsokrát nyújtották át tanáraiknak. Kellemes, emlékezetes találkozó volt, és végezetül azzal a reménnyel búcsúztak, hogy az alma mater mindig visszavár. Visszavár iskolánk szép épülete, visszavárnak a tanárok, a diáktársak, hogy Isten áldásával emlékezzünk, erősödjünk, új erőt merítsünk. A meghitt, barátságos beszélgetés a 16 órakor kezdődő ünnepi vacsora alkalmából a Codrişor Hotel éttermében folytatódott.