2021. december 06. (hétfő) -
Miklós
napja Beszterce
4°C
1€
= 4.9487 lej
      
= 5.8121 lej
      
100HUF
= 1.3605 lej
      
1$
= 4.3767 lej
      

Elhunyt a magyarberétei 100 éves Székely Árpád

Mély fájdalommal és őszinte megrendüléssel értesültünk, hogy a mai napon elhunyt a magyarberétei 100 évet betöltött Székely Árpád.

Székely Árpád, 1921. október 5-én született. Ámbár a múlt héten arra készültünk, hogy vasárnap közösen a családjával és a helyi református közösséggel megünnepeljük ezt a szép életkort, szombat este az a hír fogadott, hogy Árpi bácsi gyengélkedik és az eseményt elnapolták. Ma pedig, már azt mondták, hogy sajnos nem lesz alkalmunk többé átadni neki a 100. születésnapja alkalmából készített tortát.

Árpád bácsi nagyszerű ember volt, többször is elbeszélgetett vele az érdekvédelmi szervezetünk csapata. 2019-ben tortával leptük meg a Szép-korúak köszöntése program keretén belül, mint a település legidősebb lakosa.

Itt olvasható a Magyarberétéről készült riport 2013-ban, ahol Árpi bácsi értékes történeteket osztott meg velünk háborús éveiről.

Az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete őszinte részvétét fejezi ki a gyászoló családnak. Isten nyugtassa békében, Székely Árpád!


MÚLTUNK EMLÉKEI

Magyarberéte

Az, mit ma megtanultunk,

jobban köt össze másnap.

S mire való a múltunk?

Hogy elmondjuk egymásnak.

Faludy György

Nemrégiben Magyarberétére látogattunk el, ahol elbeszélgettünk néhány lakóssal arról, hogy milyen is volt a település „annak idején”, ahogyan mondani szokás.

Fotó: Kurucz Erzsébet archívuma

Magyarberéte Bethlentől délkeletre bal oldalon a Sajóba ömlő patak völgyében fekszik. Berétéről írott adatokat találunk 1329-től, amikor Berethe név alatt volt feljegyezve, de ez az elnevezés többszőr is változott: Zaazberke, Zekerberethe, 1744-ben Magyar-Bréte, majd Bréte, 1888-ban Szász-Bréte, és 1913-től Magyarberéteként ismerik.

A történelmi adatok mellett, magyarberétei lakosok visszaemlékeznek arra, hogy a falu nem azon a helyen volt, mint ma, hanem „a kocsi hídtól a lőszerraktár sarkáig. Azt az erdőt mai napig berétei erdőnek nevezik.” – részletezte Székely Dávid, a település 85 éves lakosa, valamint azt is megtudtuk, hogy az 1674-es tatárjárás után 480 lakosból, csupán 18 lakost hagytak életbe a tatárok. Ők voltak azok, akik újra betelepítették Magyarberétét. Zoltán Mihály, 77 éves lakos azt is elmondta, hogy Somkereki Puszta-Bréteként ismerték a helyet. Ahol jelenleg fekszik Magyarberéte nem volt más csak erdő és patak. Most viszont egy csendes, békés szép falu, 175 számú lakossal.

Rémán György, (az Elek Sárié) a falu 76 éves lakósa szerint az egyház nagyon jól működött, ugyanis már óvodás kortól vasárnapi iskolába kellett járni. Ezt követően a konfirmációig minden héten volt vallásóra, így a fiatalok nagyon jól ismerték a kátét, a zsoltári énekeket, a bibliai történeteket. A konfirmáció után a gyerekek nem szakadtak el a templomi oktatástól, hanem színdarabokat tanultak. „Templomjárók voltunk nagyon. Fiatal legényként, szóba se jöhetett az, hogy azt mondjam, én ma nem megyek templomba. Ez volt az egyházi rend annak idején. Ebbe nevelkedtünk.” – emlékezett vissza Rémán György.

Archívum: Rémán György

Székely Dávid szavai azt bizonyítják, hogy a gyerekek nem voltak iskolakerülők sem.  „Komolyan kezelték. A lecke az lecke volt, a rend viszont rend. Volt egy öreg tanító, aki negyven évet tanított errefele. Akkoriban hetvenkét gyermek volt egy tanterembe, és az az egy tanító egyszerre kellett tanítsa mindegyikek, de nem volt gond. Több generáción keresztül a gyerek úgy nevelkedett a családban, hogy kell tanulni és dolgozni, hogyha akar valaki lenni az életbe.” Így látták, így hallották, így cselekedtek és ez megmaradt mai napig is. Ők is próbálják ugyanezt a nevelési stílust alkalmazni a következő nemzedéken. Székely Dávid szerint ez rendben van, a gond csak az, hogy kevés a gyerek, aki tanuljon és munkálkodjon.

Archívum: Székely Dávid

Magyarberétén „annak idején” a fő megélhetőségi lehetőségek a mezőgazdaság és az állattenyésztés volt, mindenki ebből szerezte meg kenyerét. Sokan mondják „milyen nehéz volt akkoriban”, mégis ők megtalálták és elmesélték nekünk a munka jó oldalát is. Zoltán Mihály szavaival élve „sokszor kaszáltam s énekeltem is egyszerre a mezőn, zengett az egész határ az én számtól. Ej, be jól teltek a napok”.

Szántottunk a tehenekkel, ökrökkel, nem voltak traktorok mind most. Fütyörésztünk, énekeltünk a mezőn, ha jól ment a szántás, miközben tartottuk az ökrök szarvát.” – emlékezett vissza Rémán György.

Sok legelő volt és gyümölcsös. 116 családnak 36 hektár szőlőse volt. Több mint 570 hektár föld, ahol gabonát termeltek. Volt ki dolgozza, és mit dolgozzon!” – fűzte hozzá Székely Dávid.

A magyar ember szereti a jó kedvet, a vidámságot, a nótát. A magyarberéteiek akkoriban is kedvelték a mulatságot, de a jó modor, a jó neveltség, a helyes viselkedés határain belül.

Zoltán Mihály visszaemlékezett, hogy akkoriban népviseletbe jártak mulatni „volt harisnya, hosszú gatya és csizma. Annyit táncoltunk, hogy csorgott rólunk a víz, alig tudtuk lehúzni a csizmát a lábunkról, mikor hazaértünk. Akkoriban nem volt félcipő, mint most, de ez nem jelentett akadályt a mulatságba.” 

Archívum: Zoltán Mihály

Mivel nyáron a mezőgazdasági munka maga után vonta a fáradságot, ez megkövetelte a korábbi lefekvést, de ez nem akadályozta meg a fiatalokat, hogy a szabadidőt kellemes módon együtt tölthessék.

Akkoriban mulattak igazán az emberek! Igaz volt mivel mulatni, de volt is ki. Akkor ment a tánc még hideg vízzel is. Nem számított a hely, mindenhol tudtunk szórakozni kultúrházba, csűrbe, bárhol. Fogadtunk zenészeket is a nyári táncra.” – mesélte mosollyal az arcán Zoltán Mihály.

Amikor én legény voltam, nagyon jó szokások voltak!” – elevenítette fel emlékeit Rémán György, „Esténként szokás volt kimenni az utcára. A legények megittak egy-egy pohár bort, de nem mentünk kocsmákba és nem részegedtünk meg, hanem végigmentünk a falun énekelve szép, hagyományos, falusi énekeket. Még nyáron is mentünk, amikor sok volt a munka. Nem későig, tizenegykor már aludtunk” – folytatta.

Akkoriban élt egy mindenki által ismert, szép szokás, a fonó. Oda jártak fiatalok, idősek és nők és férfiak egyaránt, ahol különbözőképpen próbálták megtréfálni egymást. Ilyen a maszkurás története is, amikor lányokat öltöztettek fel vőlegénynek, fiúkat menyasszonynak, mikor szebben, mikor csúnyábban. Két férfi meg volt bízva, hogy a maszkurást végighordozza a falun, és ki kellett találni, hogy most ki rejtőzik a maszkura alatt.

 „Régen az volt a szokás, amikor mentünk mulatságokba, hogy minden lányt legalább egyszer meg kellett táncoltatni, de ha valamelyik lánnyal közelebbi barátokká váltunk, azzal sűrűbben táncoltunk. Így ismertem meg én is feleségemet, akivel leszerelés után összeházasodtunk” – ismertette Rémán György.

Változtak az idők, változtak a szokások, hagyományok is. Zoltán Mihály és Rémány György felelevenítették, hogy milyenek voltak a házassági, illetve a temetkezési rítusok.

Rémán György emlékezései szerint régen a lakodalmak másként zajlódtak. Énekeltek a lakodalmas háztól a templomig, és külön vitték a vőlegényt, külön a menyasszonyt, akik csak a templom előtt találkoztak, ahonnan énekelve mentek be. „Olyan lakodalmas énekek voltak, amiket ma már nem énekeltek, sajnos kimentek szokásból” – tette hozzá.

 „Otthon tartották a virrasztókat. Mindig ment a tiszteletes úr is, de amint befejezte a szolgálatot és elment, az emberek reggelig kártyáztak. De egyszer nem ment el, az egyik férfi még haragudott is rá, hogy miért nem megy, hogy kezdődhessen a kártyázás. Azóta lassan-lassan lekopott ez a szokás is. ” – mesélte Zoltán Mihály.

Székely Árpáddal, a falu 92 éves lakosával a háborús éveiről beszélgettünk, aki értékes történeteket hagy hátra az útókornak. Ebből összefoglaltunk néhányat, hadd tudjuk meg mi is mások szemén át, milyenek voltak a háborús idők, miket kellet átélniük őseinknek annak idején.

Archívum: Székely Árpád

 „A magyar király katonája voltam, 1942-ben rukkoltam be, október 5-én, Szamosfalvára, a repülőtérre. Ott hat hónapon keresztül képeztek bennünket, 1942 októberétől decemberig. Én kerültem be az őrszázadba, ott teljesítettem a szolgálatot. 1944 után bevittek Bethlenbe. Minden nap kellett figyelni, hogy mikor jönnek az amerikai gépek, hogy ne kapjanak el. Néhány amerikai gépet le is lőttek. Egyszer kiszökött egy néger a vadászgépből, leereszkedett az ejtőernyővel a hegytetőn, majd kikapcsolta azt és elkezdett szaladni, én meg gyorsan utána.  Megfogtam. Megkérdeztem tőle, mit akar, de akkor már jöttek a civilek, hogy verjék meg, de nem volt szabad megölni senkit. Élve fogtuk el és élve kellet bevinni.

Másnap, lelőttek egy bombázó gépet, abból kiszökött tíz ember. Leértek a földre, szépen elfogtuk őket és bevittük a hadi szálláspontra, ahol kifaggatták őket. Ebédet is kaptak, utána megint kivallatták, végül pedig elzárták őket. Mi mondhatni gyengék voltunk, csak 120 gépünk volt, nekik 2000. Egy év alatt háromszor cseréltünk pilótát.

 Április 9-én vége lett a háborúnak. Behúzódtam egy civil emberhez, hogy ne kapjanak meg az oroszok. Reggel jöttek is, lefoglalták a várost, és jött a parancs is, hogy vigyenek ki a repülőtérre dolgozni, civileket, katonákat is, mert oda szálltak le az orosz gépek.  Akik jól beszéltek oroszul, azok érdeklődtek, hogyan mehetnek haza. Még azon a napon összesorakoztak páran, jelentkeztek a parancsnokságnál, de lelágerezték őket.  A lágerek bevitték őket Magyarországra. Én gondoltam nem jelentkezek. Másképpen cselekedtem.

Egy nap bejött Magyarországra egy orosz autó és megkérdeztem tőle, hogy bevinne engem Magyarországra? Erre ő azt válaszolta, ‹Hogyne, szívesen beviszem›. Magyarországon már ismertem a helyet. Ott bementem egy emberhez és megkértem, hogy fogadjon be magához. Az ember befogadott, de az egyik éjszaka két orosz fiatal katona járt a faluban. Én le voltam feküdve az ágyra, a ház elejébe. Mikor bejött a szobába az orosz katona, intett, hogy keljek fel. Felkeltem, odajöttek hozzám, az egyik a fejemhez szögezte a géppisztolyt, a másik a mellemhez. Mondtam neki, hogy ne lőjön le, inkább vigyen a lágerbe, mire ők beleegyeztek és szóltak, hogy értem jönnek reggel nyolc órakor. Aztán eljött a reggeli nyolc óra, kilenc óra, de nem jött senki.

Többször is elkaptak engem, tették a pisztolyt a fejemhez, a melyemhez, de én mindig kértem, hogy vigyenek a lágerbe, de ők mégsem tették. Na, ha nem vittek el, én ott ültem annál az embernél két hónapig. Két hónap után lecsendesedett a helyzet, és hazajöttem Magyarországról.

Kellemes érzés volt elbeszélgetni, visszatekinteni múltunk emlékeibe, és ezeket összefoglalni rovatunkba, hogy mindazt, amit megtudtunk, adjuk tovább, hadd ismerje meg mindenki megyénk értékeit. Nemcsak az a fontos, ami jelen pillanatban történik, vagy az, ami történni fog, hanem amit magunk után hagyunk, hiszen arra alapszik minden.

(Archívum: megjelent a Besztercei Híradó 2013. szeptemberi lapszámában)