Mi a mi reménységünk?

1Thessz.4,13-14

Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük.

Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.  

     Halál.  Talán még soha nem állt annyira közel hozzánk e fogalom mint manapság.  Bár kétségen kívül  kapcsolódik húsvéthoz, felemás érzelmeink vannak ezzel kapcsolatosan.

Más az amikor temetésen veszünk részt és más az amikor szeretteinket temetjük. Sokszor jöttünk vissza temetőkből úgy, hogy valami végérvényesen lezárult, megszünt.

    Nagypéntek szomorú hangulata és üzenete után, a nagyszombati feszes várakozást szinte elárasztja az angyal húsvét reggeli üzenete: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt!” Mk. 16,6                                                                                 

     És mi is örvendünk! Ünnepi hangulat vesz erőt rajtunk, minden feltétel adott, az istentiszteletről lelkesedve távozunk, hisz van remény! Feltámadunk!

     Feltámadás. De mi a feltámadás? A halált érezzük, a halál testközelbe jön hozzánk, szinte tapintható, de a feltámadást még nem láttuk, nem tapasztaltuk, nincs bizonyságtevő aki erről beszélne. Van tetszhalott, klinikai halált átélt, az alagút végi fényről mesélő, de nincs itt ember aki úgy igazándiból feltámadott volna. És mégis ünnepeljük a feltámadás ünnepén azt aki legyőzte a halált, aki a visszafordíthatatlanságból tért vissza ezzel azt üzenve, hogy nincs pont a mondat végén, hanem vessző vagy legfeljebb kettőspont. Üres a sír, megjelenik az asszonyoknak akik végtisztességre sietnek sírjához, megjelenik a tanítványoknak, majd több mint ötszáz atyafinak egyszerre. Bizonyítékok, amiket feledésbe kergettek volna az akkori ellenségei, de Jézus feltámadásának megcáfolása erőtelen próbálkozás volt és maradt, mert a szemtanúk mellett sokaknak a szívében támadt fel és tettek bizonyságot az apostollal együtt: Élek pedig többé nem én hanem él bennem a Krisztus. Vagy ahogy hitvallásainkkal mondjuk: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunk biztos záloga.

    Szomorúak a tanítványok, mert elveszítették a Mestert. Szomorúak az asszonyok, ezért kérik a kertésztől: Uram, ha te vetted el, hozd vissza!

   Ehhez hasonló állapotba kerülnek a mai hívek. Szomorúak a gyülekezetek, mert nem élhetnek az Úrvacsorával. Mintha elvették volna tőlük Megtartójukat. De a földbe vetett mag nem hal meg, csak új testet ölt. Ezt a megújulást, mi hogyan éljük át?  Lesz belőle új élet?

     Az átváltozás már itt a földön megtörténhet. Pál elalvásról beszél. Ebben mindenkinek része lesz.

De mi a mi reménységünk?

    Az hogy hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, és az Isten előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Sokan kételkednek, materiális világunkban ésszerűen magyaráznának dolgokat. Nincs azzal semmi baj, ha valaki küzd kétségeivel, tessék csak. De mindenekelőtt keresd meg azt a hiányosságodat amely elválaszt téged Jézustól. Mert akkor

nemcsak mondod:” követlek Uram bárhova mégy” hanem hiszed is, hogy Ővele a viharban sem kell félned, s hogy minden percben akár élsz, akár halsz az Övé maradsz.   Ámen!