1602. február 24, Beszterce fekete vasárnapja

„Az az ember, aki nem tudja, nem ismeri a múltját, nem tudja sem a jelenét, sem a jövőjét felelősségteljesen megtervezni.”

Immár 402 éve annak, hogy 1602. február 24-én, vasárnap, a Besztercét ostrom alatt tartó Básta német-római császári generális katonáival orvul lemészárolt több száz székely várvédőt.

A Reminiscere vasárnapjára emlékezve, a besztercei magyarság tizenkét évvel ezelőtt fogadalmat tett afelől, hogy 400 év után a magyar hősi halottainkat kiemeljük a feledés homályából. 2002-ben méltó emlékművet állítottak a szász-evangélikus temető katolikus részlegében, amelyre magyar nyelven vésték fel emléküket.

A megemlékező délutánon jelen volt Geréd Péter, római-katolikus főesperes-plébános, András Péter, református lelkipásztor, Tóth Zoltán-Csaba, evangélikus lelkipásztor, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezet képviseletében Décsei Atilla, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei Nőszervezet képviseletében Toók Katalin, a besztercei EMKE képviseletében Plesch Katalin, a besztercei MADISZ képviseletében Sipos Tímea, Beszterce városi tanácsosa, Antal Attila, a besztercei Magyar Diáktanács képviseletében Mezei-Rácz János, az Andrei Muresanu Főgimnázium pedagógusai és diákjai és a besztercei magyarság.

Az ökumenikus megemlékezés koszorúzással indult, majd Csillag Evelin, az Andrei Mureşanu Főgimnázium diákja, alkalomhoz illően felolvasta Fazekas István Fekete vasárnap című versét. Ezt követően a magyar történelmi egyházak képviselői megemlékező szertartást tartottak a jelenlévő besztercei magyarok számára.

András Péter, református lelkipásztor a megemlékezés fontosságára tért ki, hiszen „mind az Ószövetség, mind az Újszövetség tanúbizonysága szerint a megemlékezés az önazonosságnak a fundamentuma. Az az ember, aki nem tudja, nem ismeri a múltját, nem tudja sem a jelenét, sem a jövőjét felelősségteljesen megtervezni.” Továbbá Tóth Zoltán-Csaba, evangélikus lelkipásztor érvelt a történelmi megemlékezés hitéről, „hisszük azt, hogy tanulni lehet a történelem tanulságaiból, sokszor a történelemnek rossz kicsengéséből, ezt a hitet nem szabad elfelejtenünk, hanem a hit ott kell égjen a mi szívünkben, azért mert ez ránk, szentekre bízatott, fogalmazza meg az Apostol. Ezt kell szem előtt tartanunk akkor, amikor emlékezünk, amikor tanulunk a történelem eseményeiből.”

Geréd Péter, római-katolikus főesperes-plébános röviden felidézte a történelmet, visszaforgatta a történelem megsárgult lapjait és ismertette a megemlékezés alapját, mi történt valójában 1602. február 24-én?

Reminiscere vasárnapja

412 évvel ezelőtt szörnyű események színtere volt Beszterce. Báthory Zsigmond, erdélyi fejedelem lemondott a trónról II. Rudolf, osztrák császár javára, mely lemondást utána többször is visszavont és háborús összecsapásokra került sor. Besztercét váltakozva gyújtogatta a császár és az erdélyi fejedelem csapatai. 1601-ben Báthory Zsigmond vezére, Székely Mózes, csellel elfoglalta a várost. Básta György (Giorgio Basta) albán származású, osztrák császári generális., e tényt a császár elleni felségsértésnek tekinti és 1602. január 30-án, épp egy piaci napon, midőn a mit sem sejtő és a piacról hazafelé igyekvő parasztokat, köztük asszonyokat, gyermekeket, kegyeletlenül lemészároltatott és ötezer vallon és hajdú zsoldossal bekerítette a várost. Beszterce vidékét elpusztították, az ellenállókat leszúrták, agyonverték, agyonlőtték, megfojtották, égő parázsra állították vagy felnégyelték, az asszonyokat, lányokat megbecstelenítették.

1602. február elsején Básta generális a városba vezető vízvezetékeket elvágatta és megadásra szólította fel a várost többször is, de mindannyiszor negatív választ kapott. Az ostrom alatt a várkapitány Székely Miklós volt, Nagy Albert váralparancsnok vezetésével a magyar székely várvédők a szászsággal együtt – ide bekapcsolódott a 28 céh, de a város minden lakója is – a zárt várkapuk mögött védelmi állásba helyezkedtek.

Básta generális február tizedikétől három napon át a Schieferbergről ágyúztatta a várost. Február 14-én, szombaton, hajnalban általános támadást vezényelt, de eredménytelenül. A várvédők hősiesen ellenálltak. Básta generális dührohamot kapott. Ezek után a Schieferbergen felállított huszonnyolc ágyúval a várnak egy ötven méteres szakaszát lövette szakadatlan, amíg a várfal valóban leomlott és egy hat méteres nyílás tátongott. E pontra általános rohamot vezényelt. Nagy Albert és Vitéz Miklós várkapitányok viszont, általános ellenállásra és védekezésre tüzelték a város magyar és szász védőit. Óriási öldöklés támadt, körül-belül három órán át. A vár védőit szomjúság gyötörte, mert Básta elvágatta a vizet. Roham rohamra következett, de diadalt aratni mégsem tudtak. Vitéz Miklós vitézei megállták a helyüket.

Az egész lakosság fegyverbe volt, védekezett és ellenállt. A tátongó résen át betóduló vallon zsoldosokat a hatalmas erejű Pfapfenbruder nevű kovácsmester nagy kalapácsával üti agyon. A magyar cselédlányok forró vízzel tusolják őket. Galaci István, a homlokát elég súlyosan megsebző golyó után is tovább harcol. Végül Básta generális feladja a harcot és visszavonulót parancsol. Királynémetire vonulnak vissza.

A város szász vezetősége másnap követséget küldött Básta generálishoz és fegyverszüneti egyezményt kötött vele, melynek értelmében a városnak 32000 arany dukátot kell fizetnie Bástának és a magyar várvédőknek el kell hagyniuk Beszterce várát. Básta írásban adta a salvus conductus, a szabad elvonulást.

A besztercei magyar és székely várvédők Beszterce várát védték, amelynek 16 vártornya, 4 várkapuja volt, várfalakkal, vízzel körülvéve. A fegyverszüneti egyezmény értelmében a magyar, székely várvédőknek el kellett hagyniuk a várost családjaikkal együtt. A Beszterce várából való kivonulás a Spittel kapun (Korház Kapu, ma Gheorghe Sincai utca) keresztül történt február 24-én, a következő sorrendben: legelöl lovagol Vitéz Miklós, a főkapitány, utána Nagy Albert alkapitány, utána Bogáti Miklós, Báthory Zsigmond fejedelem követe majd 100 székely lovas követte őket. Utána 87 szekérből álló szekérsor következett, melyben a várvédők családtagjai voltak, és a szekérsort kétszáz gyalogos katona zárta. Alig jutottak át a fahídon a Budak felé vezető fahídon, a berkekben elrejtőző 5000 vallon és hajdú zsoldosok nagy erővel rájuk támadtak, arányban 15 az egy ellen.

Alig hihető, hogy megmenekült-e valaki a székelyek közül. Az óriási túlerő miatt rövid tusa volt. Vitéz Miklós elesett és elhullottak vitézei. Ez volt a magyarok fekete vasárnapja Besztercén. Vagyonukat elrabolták, még az asszonyok gyűrűjét is letépték, miután gyermekeikkel együtt lemészárolták őket. Nagy Albertnek állítólag sikerült elmenekülni lóháton, írja az egyik szász történész. Hogy hova vannak eltemetve, senki nem tudja. 

E szomorú esemény alkalmával állítottak 2002. február 24-én emlékművet, és azóta, immár tizenkettedik alkalommal évente megemlékeznek a hősi halottakról, amelyek városunk védelmét szolgálva vesztették el életüket.

„- Mondja el szülő lányának, fiának:

Kikért szól a harang Fekete Vasárnap?

Zászló kikért simul fekete selyembe?

Emlékük így áll meg s így él majd örökre.”

(Fazekas István-Fekete Vasárnap)