Pár nap híján közel egy éve annak, hogy könyvbemutató helyszíne volt a besztercei Magyar Ház. Egy rendhagyó könyv, hiszen két különböző művészeti megnyilvánulás az irodalom és a festészet összefonódásának gyűjteménye a Horváth Piroska és M. Simon Katalin szerzőpáros Egy kép, Egy vers című könyve. Egy év elteltével Horváth Piroska újra hazahozta festményeit, megörvendeztetve ezzel a szépet kedvelő beszterceieket negyedszerre. A kiállító terem újra megtelt gondosan összeválogatott színes virágokkal, tájképekkel, „érints meg” és absztrakt festményekkel. Minden egyes kiállított darabnak megvan a saját maga különlegessége, a virágok szó szerint visszamosolyognak a szemlélőknek a vászonról, az „érints meg” alkotások nem csak a szemet gyönyörködtetik, hanem tapintani is lehet őket, lehetővé téve a látássérülteknek, hogy érezzék a festmény szépségét. Élményekben gazdag felejthetetlen három nap tanúi lehettünk, hiszen a másodikon újra zajos gyerekzsongás töltötte be a kiállító termet, akik nem csak kíváncsiskodni jöttek, hanem dolgozni is. Miután mindenki megkapta a színes ceruzáját, a kis művészek a legnagyobb komolysággal, szó szerint nekifeküdtek az alkotásnak, ez munkájuk eredményén is meglátszik, hiszen újabb érdekes rajzgyűjteménnyel gazdagodtunk. Emlékezetes pillanatok és az ismerősökkel való boldog találkozás jellemezte a hétvégét, reméljük, hogy egy év elteltével újra színesebb lehet néhány napra a besztercei Magyar Ház.

Interjú-játék.

Riporter: Fekete-Nagy László, építészmérnök, Temesvár

Riportalany: Horváth Piroska, ny. tanárnő, egykori színjátszó, festőművész, Ausztria

Néha egészen komoly dolgok születhetnek az ártatlan, játékos, felületesnek tűnő virtuális beszélgetésekből, melyeket az emberek kedvtelésből egy honlapon egymással folytatnak. Vajon miért?  Mert akkár a gyermek, a felnőtt is a játékot komolyan veszi. Másként nem igazán játék a játék. Az életben egyetlen dolgot veszünk igazán komolyan: a játékot.  Ezzel a bevezetővel próbálom megmagyarázni, hogy mit eredményezett a 2011, november 10.- én az országhatárokon át folytatott virtuális „interjú-játékom” Horváth Piroskával, az erdélyi származású osztrák festőművésznő blogján!  2008, szeptember 6.-án találkoztam először Horváth Piroska festményeivel, a temesvári máltai karitatív bálon. Nagyon megtetszettek és a következő évi karitatív bálon már vásároltam egy képet az árverésen és személyes kapcsolatba kerültem a művésznővel is, családom és a magam örömére. A fiam azóta is gyűjti a képeit. Csodálója vagyok művészetének, figyelemmel követem művészi tevékenységét, festői világa fejlődését, közben baráti kapcsolatunk is megszilárdult. Szinte naponta váltunk szót a blogján.  A november 3.-án megrendezett  besztercei magyar amatőr színjátszás nosztalgia estjére, az emlékek felidézésére szánt ünnepségre nem tudtam elmenni, de roppant kiváncsi voltam rá, így figyelemmel kisértem. Bevallom, hiányérzetem támadt, mert nem kaptam rögtön információkat róla, nem találtam elég visszajelzést, sem a mediában, sem a Horváth Piroska blogjában, – ezért elhatároztam, hogy egy virtuális riport formájában szóra bírom a blogon keresztül a Művésznőt. Tettem ezt abból a meggondolásból is, hadd ismerjék meg Horváth Piroska sajátos rendhagyó művészi tevékenységét a kívül állók is. Ime a(később kissé kiegészített riport, ami tulajdonképpen “játékból” született: Olvasva a hozzászólásokat, lassan kezd kikerekedni a besztercei “kép”!  

Piroska, mivel néhány kérdésemre nem válaszoltál, most egy rövid riportot szeretnék készíteni Veled.

Jesszusom, megint riport?! Kezdek izgulni! Na, halljuk, miről van szó!
 Kedves Művésznő, mivel Ön is aktív részese volt az egykori besztercei amatőr színjátszásnak, milyen gondolatokkal érkezett a jubileumra? Melyek a legkedvesebb emlékei a színpadról és milyen témájú festményekkel ékesítette a megemlékezes színhelyét? Erről a fiatalkori művészi tevékenységéről a mostani művészetét csodáló közönség, gondolom, keveset tud, sőt, lehet hogy most hallott róla először! A hangos és látványos, tapssal járó művészi világról, a színpadról Ön áttért a néma, vizuális, de sokat kifejező művészi önkifejezési formára! A fiatalkori művészi élmények segítik-e mai tevékenységében?
Ahogy ismerem az utolsó öt évi tevékenységét a festészet terén, meg az interneten, észrevettem hogy sokszor szóba is foglalja gondolatait, melynek eredményeként esszék, elbeszélések és hangoskönyvek születnek!

Vajon azért, mert hiányzik a színpad, a reflektorok fénye? Hiányzik a társakkal való kőzős munka? Hiányzik a kőzvetlen kapcsolat a kőzőnséggel? Hiányzik a taps?
 Én úgy érzem, hogy nekem több életem volt, azoknak meg több szakasza és mindeniket valami más jellemezte. Előző életemet, melynek Erdély volt a színhelye, a család, a tanítás, a színjátszás töltötte ki. Mi mindig időszükében álltunk. Nekünk még a vakációk sem hoztak pihenést,- inkább fokozott megterhelést, hiszen továbbképző tanfolyamokon kellett résztvennünk Kolozsváron, utána meg vizsgáztunk az újonnan szerzett ismeretekböl. Vajon ma is van ilyen? Most is vannak továbbképző tanfolyamok?Biológiát, kémiát, lélektant tanítottam 28 éven át a besztercei líceumban. Délelőtt tanítottam, délután órákra készültem, javítottam a tanulók rögtönzéseit, dolgozatait, de amint este lett, hagytam csapot-papot, rohantunk próbákra, benépesítettük a kultúrház színpadát. Közben lázasan varrtuk magunknak a kosztümöket is. Azt magától értetődőnek tartottuk, hogy mindenki gondoskodott a megfelelő korhű öltözékéről.  Most beugrott emlékezetembe, hogy amint magamra öltöttem a színpadi ruhámat, attól a perctől kezdve, többé nem Horváth Piroska tanárnőnek éreztem magam, hanem Lukréziának, vagy Tóth Flórának, meg Rhédey Eszternek. Felvettem tartásukat, mozdulataikat, hangszínüket. Belebújtam a bőrükbe. De izgultam. Az első tapsig. Amint megkaptam,- éreztem, hogy felszabadulok s attól a perctől kezdve igazából éltem szerepemet. Élveztem, szerettem játszani. Nagy kedvvel és odaadással alakítottam változó karakterű szerepeimet. Legnehezebb, legtöbb problémát a Névtelen Csillag nagyvilági Monájának megformálása jelentette. Hogy a szerep tanulásakor én mit gyakoroltam otthon, tükör előtt a megfelelő testtartást, mozdulatokat, de főleg a szivarozást!!! Szipkából! Hosszú, díszes szipkából. Azt hittem nagyon jól szívom és fújom a füstöt. Tartományi versenyre mentünk a darabbal. Beleadtam mindent. Kiértékelték a játékomat: nagyon jól alakította Mona szerepét, de ne haragudjon, cigarettázni nem tud. Puff neki! Pedig mennyire koncentráltam az egész első felvonás alatt a kezemben lévő füstölgő, illatos csodára. S amint vége volt, milyen felszabadultan játszottam végig a második és harmadik felvonást. Tudtam játszani a szerepet, nem zavart többé a szipka.  22 éven át volt életterünk a színpad. Akkor meghalt a férjem s nekem nem nyújtott többé örömöt. Nehéz szívvel nem lehet játszani, csak felszabadultan. Megpróbáltam rendezőként tovább maradni a csoportban, de nem ment. Ő, Horváth Pál volt a rendező, én szereplő voltam. Mindig. Visszavonultam végleg a színpadtól s új tevékenységbe fogtam. Kézbevettem a Népiegyetem vezetését. Az nem „fájt“. Azt tudtam végezni. Négy évig virágzott a besztercei Népiegyetem. Az előadások mellett kiállítások és koncertek gazdagították az esteket. A közönség ezt értékelte. Széles ismerettségi körünk lévén meghívtam a magyar kultúra, az irodalom, képzőművészet, tudomány, média legkiemelkedőbb képviselőit,- és eljöttek! Sokan támogattak e munkában.  Gazdag, termékeny időszak volt. De nem problémamentes.  A felhők egyre sűrüsödtek fejem fölött s én már túl gyengének bizonyultam a nehézségek leküzdéséhez. Merész lépésre szántam el magam. Meg kellett tennem! Második életemet szülőföldemtől elszakadva éltem/élem. Az első éveket keserűségben, kétségbeesésben, bizonytalanságban, vergődve vészeltem át, – aztán magamra találtam, megnyugodtam. Kerestem a módot, lehetőséget, ahol kiönthetem lelkemet, gondolataimat. Új lakhelyemen magyar nyelvet tanítottam osztrákoknak két éven át a Népi Egyetem keretében. Aztán megszűnt a tanfolyam,- mert a jelentkezők túl nehéznek találták a nyelvet, lassan kimaradtak.  Utána négy éven át a kolozsvári rádiónak küldtem hanganyagokat külföldi utazások során szerzett élményeimről. Megvallom, el is felejtkeztem erről a tevékenységemről, de Besztercén most említette valaki a kiállításon, hogy rendszeresen hallgatta az adásokat annakidején. Döntő lépés volt életemben, hogy 60 éves koromban megajándékoztam magam egy komputerrel. Ezzel megváltozott életem, mert minden figyelmemet ráirányítottam. Szerencsém volt azzal, hogy enyéim segítettek elsajátítani a legfontosabb ismereteket. Újonnan szerzett ismereteim birtokában rövidesen megkezdtem a képes könyvek készítését,- melyek tartalmát főleg úti élményeim képezték. Megtanultam nemcsak megírni, de fotókkal teletűzdelni, tehát szerkeszteni is a könyvet. 12 könyv után leálltam és rátértem a modernebb formára, a hangoskönyvre. Azt is egyedül “gyártom”. 28 van idáig készen. Ehhez a változtatáshoz hozzájárult az is, hogy a képes könyveket nem tudtam kedvemre ajándékozni. Lapos volt hozzá a zsebem. Túlságosan az.  A hangoskönyveket már megbírta.  De a hangoskönyv „gyártásban“ más jellegű nehézségek léptek fel. A 24.-nél azt hittem abba kell hagyjam, mert elromlott a hangom, használhatatlanná vált. De akkor áttértem az eredeti hanganyagok feldolgozására, méghozzá egy véletlennek köszönhetően. Elromlott a régi diktafonom s vásárolnom kellett egy újat, egy digitálisat. Az új diktafon fölöslegessé tette a mikrofon és kazetofon ,nem is így hívták, valami más neve volt, használatát,- ezeket helyettesíteni képes. Szuper kicsi készülék. Akkora, mint egy maroktelefon. A három készülék: a diktafon, komputer és fényképezőgép bárhova megyek,  mindenhova elkísér. Besztercén is velem volt.

Nem zajlott simán az élete kedves Művésznő, de most simán, zavargás nélkűl folyik a rövid összefoglaló! Minden mondatát mohón olvasom és gondolom ugyanolyan érdeklődéssel olvassák majd mások is. Várom a folytatást, mert lesz még kérdésem a Művésznőhöz, amire remélem örömmel fog valaszolni!
Szinte 70 éves voltam, amikor észrevettem, hogy egy teljesen új területre kívánok betőrni: a képzőművészetbe. Hogy festeni tudnék, azt nem is álmodtam volna addig. Mindig hangsúlyoztam: nem, a festéshez egyáltalán nem értek. Azt sem tudom hogyan kell az ecsetet kézben tartani. S ezt komolyan is gondoltam.

Kiderült, hogy mégiscsak “megy”, mert most szinte “ömlenek” belőlem a képek.

Amint elkészülnek, azonnal beszkennelem őket, így mindent megőrzök komputeremben. Megzenésítve stresszoldó, nyugtató hatású, galériákat készítek belőlük. Azzal mintegy rendszerezem, leltározom őket. Sokat dolgozom,- de az számomra nem megfeszített munka, hanem inkább játék, önfeledt játék, mert nagy örömmel teszem. Nem kifáradok, hanem felfrissülök tőle. S íme, a hat év eredménye: 18 kiállítás négy országban (Románia, Magyarország, Ausztria, Svédország), 82 egyéni galéria és 10 közös galéria más művészekkel (a barcelonai Bluebird és a riedi Kubinyi P. Rozália festőkkel, valamint Terényi Ede kolozsvári zeneszerzővel). Vajon kifelejtettem valamit?
A besztercei ünnepségen is, a Művésznő festményeket és kabalaképeket ajándékozott a látogatóknak, – tükrözik ezt a fényképek. A kabala szerintem egy szerencsét hozó talizmán. Melyik festménye válik kabalává? Vagy direkt kabalának szánt festményeket készít? Mit “sző” ezekbe a festményekbe a Művésznő?
Valóban, a vendégek most is választhattak maguknak egy kicsi kabala képet és egy nagyobb méretű virág-, táj-, vagy absztrakt képet. Nem én adtam öket, hanem maguk kellett megtalálják, megérezzék, hogy melyik akar az övék lenni.

És megérezték. Volt, aki látatlanul nyúlt bele a dobozba, s emelt ki egyet, de általában megkeresték maguknak a talizmánt. A kabala képek kisméretűek, beférnek pénztárcába, sokan  be is tették rögtön, belső zsebbe, vagy mások megjegyezték, hogy a bibliájukban fogják tartani. A nagy képektől csak méretben különböznek. A szerencsehozó kabalát nem szabad elajándékozni,- ezzel szemben a nagy képeket melyeknek pozitív kisugárzásuk van, – igen. (Ezt különben sokan visszajelezték, hogy érzik a képekből áradó hatást, optimizmust, jóérzést, vidámságot eredményeznek.  Nagyon édes a játék, kedves Uram! Élvezem.  Megvallom, szívesebben válaszoltam volna Besztercén a reporter, Kresz Béla kérdéseire is inkább írásban,- mert nekem így könnyebb, kényelmesebb, mint ott helyben, szóban, reflektorfényben, kamera elött nyilatkozni. Izgalmas dolog a riportkészítés az alany számára. A riporter nem tudom izgul-e, az alany mindenképpen. Ő olyankor valóban “szenvedő alany”
Köszönöm kedves Művésznő a beszélgetést! Most megszűnök riporternek lenni!!!!!  Édes játék volt valóban, ahogyan te nevezted, Piroska, de nagyon komoly, amely szerintem elérte a célját! Ebben a blogszobában is megszületett az összkép, most mások is megtudhatják, miért ennyire termékeny Horváth Piroska művészi élete, és olvasva a hozzászólásokat, kibontakozik nagyszerű művészi kapcsolata embertársaival is. Piroska, drága, annyira, de annyira emberközelbe tudsz kerülni,- egyrészt az  alkotásaid által, másrészt a közvetlen viselkedéseddel. Olyan jó ezt látni!

Ennek, tudod mi a magyarázata, Laci? Az, hogy természetemnél fogva nem vagyok tartózkodó a kontaktus tekintetében. Körperkontaktnak nevezik itt nálunk ezt a sokat használt pszichológiai viselkedési fogalmat. Itt az emberek, ha találkoznak, csak kezet fognak. Azt is lehetőleg minél távolabbról teszik. Én viszont nem félek üdvözlésként megölelni egy teljesen idegent se, ha betér a tárlatomra s bemutatnak egymásnak, – nem beszélve az ismerősökről. Vagy megsimogatni valakinek a karját, sőt az arcát is,- kézfejjel. Nem tenyérrel teszem, hanem a tenyerem felső részével. Egy mosollyal kísért rövidke ölelés feloldja a korlátokat az emberek között. Utána mindketten mosolygunk. Igazat adsz nekem? Ez  az én “titkom”. De most veszem észre, hogy mennyire “megnyiltam” a Riporter kérdései alapján. Mintha hipnózisba estem volna. S milyen komolyan vettem a kérdéseket és becsületbeli kötelességemnek éreztem, hogy komolyan válaszoljak rájuk!!! Még véletlenül se viccelődve. Ahogy nem egyszer tesszük a blogban. Vajon kifelejtettem valamit?
 Most úgy érzem, hogy én is jelen voltam Besztercén, nem maradtam egy néma, távoli szemlélő, hanem aktívan közreműködtem a siker érdekében!

Befejezésként, arra a kérdésére, kedves Művésznő, hogy „Vajon kifelejtettem valamit?” a válaszom az, hogy igen, kifelejtett! És azt is tudom, hogy szándékosan tette, mert egyrészt szomorú emlékeket elevenítettek volna fel, másrészt talán szerénységből nem válaszolt minden kérdésemre. Megpróbálok ezért Ön helyett én válaszolni rájuk.

Milyen gondolatokkal jőtt el erre a jubileumra?
 Horváth Pál magyarnyelv és irodalom tanár, megboldugult férjem emléke, aki a magyar amatőr színjátszás lelke volt annak idején, részben örömmel, részben bánattal tölti meg szívemet! A múltra gondolni, a múltról beszélni, bizony nem egyszerű számomra.

Nem hiányzik a színpad, a reflektorok fénye, a társakkal való közös munka, a közönséggel való közvetlen kapcsolat? És nem hiányzik a taps?!”
Igen is, meg nem is. A festményeim amikor a szemlélők elé kerülnek, “megszólalnak”, társalognak velük. Beszélnek rólam és helyettem.
Ma a kiállításaim helyettesítik a színpadot, a látogatóim szemeinek csillogása a reflektor fényt, és a mosolyok, elismerő megjegyzések a tapsot!  Ha a Média részéről is pozitív visszajelzés érkezik, mindezt hatványozottan érzem.
Köszönöm kedves Művésznő ezt a komoly interjú-játékot!

Én is köszönöm a lehetőséget, hogy mindezt elmondhattam. S azt is, hogy az általam elhallgatott kérdésekre megadta Ön a választ. Élveztem, hogy időnként ki-kiesett a hivatalos riporter szerepéből. Ez színezte, hangulatosabbá tette az egészet. Olyankor kuncogtam magamban. Nagyon kedves volt! Jól szórakoztam. Köszönöm a játékot! Nyugodalmas jóéjszakát kívánok Ausztriából mindazoknak, akik résztvettek blogomban a játékban és azoknak is, akik csak olvasnak bennünket!