A besztercei magyar amatőr színjátszás évszázada

A nosztalgia jegyében lett megszervezve 2011. november 3.-án, a magyar amatőr színjátszás elmúlt évtizedeit felelvenítő plakát- és fényképkiállítás bemutatója. A tárlat állandó és megtekinthető a besztercei Magyar Ház előadótermébe.

Sokáig tartó szünet után újra felemelkedett a függöny a “besztercei magyar színházban”. Rendhagyó előadás volt, hiszen a színészek ezúttal a nézőtéren foglaltak helyet, a színpadon pedig az emlékek játszották a főszerepet. A “Besztercei magyar amatőr színjátszás évszázada”, ez volt a címe annak fénykép és plakátkiálításnak, amely felejthetetlen pillanatokat örökít meg a régenvolt helyi magyar színház ünnep és minnenapjairól. A tárlat gazdag plakát és képanyaga is igazolja, hogy az 1930-as évekkel kezdődően s tova 1989-ig pezsgő magyar kulturális élet városa volt Beszterce. Mitöbb, a meghívottak népes tábora is, mintegy 70 személy akik tagjai voltak a színjátszó csoportnak, bizonyítja azt, hogy igény volt a nagyérdemű részéről a színházra. Nem egyszerű dolog a világot jelentő deszkákon életet lehelni egy-egy a szerzők által kitalált karakterbe, de ők szívesen vállalták a kihívást.

Az 1930-as évekkel kezdődően kezd körvonalazódni a színjátszás története, ez nem azt jelenti, hogy előtte nem volt ilyen jellegű megmozdulás a besztercei magyarság életében. Legkorábbi fényképünk az 1930-as években előadott “Szöktetés a szerájból”. Utána következett 1932-ben a “Szeget szeggel”, a “Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című darabok, 1935-ben pedig három darabot is színpadra vittak: “A fruska”, “Elnémult harang” és az “Az iglódi diákok”. Az egyik képen Zsigmond János, egykori református lelkész is látható, ebből következtethettünk, hogy ő vállalhatta el a rendezői szerepet. Levey Ferencz, egykori színjátszó szerint Balázs Elek, igazgató-tanító is vállalt rendezői szerepet, s megemlíti a “Korhadt fakeresztek” és a “Beleznay asszonyok” című előadások bemutatóját is. 1936-ban “A régi motoros”-t adják elő, egy ugyanez évből szóló “Műsoros táncestélyre” szóló meghívóban három egy-felvonásos darabot adnak elő a műkedvelők, Görög Pál színművész rendezésében. 1939-ben ismét Zsigmond János rendezésében “A három sárkány”-t adják elő. 1946-ban Lestyán József főesperes vezeti a műkedvelők csoportját, Heltai Jenő “A néma levente” darabját készítették elő. 1949-ben, “A fehér ember”, Kiss Jenő színdarabjával, Szabó Jenő rendezésében aratnak hatalmas sikert a besztercei műkedvelők, Marosvásárhelyen elsők lettek egy vetélkedőn, itt fedezték fel Bányai Máriát – “Micit”, aki ünnepelt színésznő lett a Marosvásárhelyi magyar színházban. 1949 után, az akkori református lelkész, Papp Andor (illetve felesége) veszi át a színjátszó csoport vezetését, a darabok rendezését. 1957-ben Csizmarek Mátyás, “Bújócska” című darabját adják elő, nemcsak besztercén, hanem Szamosújváron és Désen is.
A Moravetz házaspár lelkes elkötelezettjei voltak a színjátszásnak, előszőr a “A néma leventében” láthatta őket a közönség. Fiuk, Moravetz Levente, aki maga is színész, író és rendező, így emlékszik a megnyitó ünnepségre írt levelében szüleiről: “Drága emlékű szüleim, Moravetz Emil és Moravetzné Edit, Önök közül többekkel együtt színjátszott Besztercén. Abban a városban, ahova én is megérkeztem ebbe az életbe. Úgy érzem, hogy azok az előadások nagyban befolyásolták, hogy hivatásomul a színházat választottam. Nyugodtam mondhatom, hogy gyökereim a mai napig ugyanabból a talajból szívják az erőt, melyből Önök is táplálkoznak. Mostanában sok közönségtalálkozón veszek részt, rengeteg interjút adok, s állandóan visszatérő kérdés a szülők, a szülőváros kapcsolata a munkámmal. Sokat mesélek Besztercéről, pedig hat éves voltam, amikor édesapám halálát követően édesanyám kérte a visszahonosítását, s négy gyermekkel Budapesten kezdett új életet. Beszterce és az ottani színjátszás, központi helyet foglal el életemben. Jó lett volna találkozni azokkal az emberekkel, akik még ismerték szüleimet, de azokkal is, akiknek a kapcsolata talán „csak” annyi, hogy folytatták a magyar nyelv ápolását a színjátszás keretein belül. Egy nemzet, a nyelvében és hagyományainak ápolásában áll, vagy bukik. A tanárok és Thália papjai hordozzák azt a fáklyát, amivel be lehet világítani a homályos jövőt. A színjátszásban az a szép, hogy szórakoztatva tud nevelni. Úgy tanít, mintha nem oktatna, csak épp emlékeztetne valamire, amit a nézők tudtak, csak épp elfelejtettek. Amikor Kassán voltam főrendező, sikerült olyan előadásokat létrehozni, melyek becsalogatták azokat a szlovák nézőket, akik érdekes módon, az utcán nem tudtak magyarul, de a nézőtéren mintegy varázsütésre beszélni kezdték a nyelvet.

Ilyen hatása is tud lenni egy előadásnak. S mindegy, hogy azt az előadást fő-foglalkozásban, vagy műkedvelőként hozzuk létre. Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy belőlem, azok, akik a napi munkájuk után még veszik a fáradtságot, hogy másoknak örömet szerezzenek, még mélyebb tiszteletet váltanak ki. Gyógyító doktorok vagyunk, varázslók, papok. S mennyivel inkább Önök, akik olyan területen ténykedtek, ahol ez a gyógyítás, varázslás, hitterjesztés sokkal szükségesebb.”

Az 1950-es évek végét gazdag színházi életnek könyvelhetjük el, pontosabban 1957-ben bemutatásra került a Mandragora című darab, Bányai Mária rendezésében. (Szereposztás: Horváth Piroska, Juhász Dorka, Gelczer András, Kohlrussné Hadházy Éva, Horváth Pál, Arcalean Irénke, Kovács Attila). 1958-ben “Az utolsó vonat”-tal, 1959-ben Bródy Sándor “A tanítónő” című darabbal léptek színpadra, rendezőként Horváth Pál debütál. Plakát ugyan nem maradt ránk erről a darabról, de igen sok és értékes fénykép, melynek alapján az következő színészeket sikerül felismernünk a szereposztásból: Horváth Piroska, Juhász Dorka, Gelczer András, Kohlrussné Hadházy Éva, Horváth Pál, Fekete Zsolt, Szilágyi Zoltán, Szörényi Miklós, Szörényi Margó, Sárkány Ferenc.
1960-ban három darab is a világot jelentő deszkákra került, a “Burán komiszár”, Szigligeti és Móricz szerzőpáros “A cigány” című darabja és Karinthy “A bűvös szék”, egyfelvonásos komédiája. 1961-ben a besztercei színjátszók Gárdonyi Géza “A bor” és Sütő András “Szerelem ne siess…” című darabjait mutatták be. Vita nélkül nevezhetjük az 1960-as éveket a besztercei magyar színjátszás fénykorának. 1961-ben G.Teodoru “Oroszlánrész” és Dan Tarchila “Egy kis állomáson” című darabjai kerültek bemuta-tásra. 1963-ban Dihovicsnij “Nászutazása”, míg 1964-ben Karinty-esttel örvendeztették meg a nagyérdeműt. Benkő Béla, beszterce egykori matematika tanára, önéletrajzi írásában így emlékszik vissza: “(Pali) lelkes színjátszó és rendező hírében állt… s egy napon megkért, kapcsolódjak be én is ebbe a munkába. Ilyen téren még soha ki nem próbáltam magam, de ráálltam az alkura, hiszen az iskolai életbe egyre inkább betolakodó pártpolitika nem elégedett meg tanári mivoltunkkal, kultúr-tevékenységet követelt minden egyes “kádertől”. Hát inkább Palival színjátszani, mint a falu kultúréletének kétes értékű előadásokkal való szennyezése! S esténként próbák, heterogén összetételű társulat, de lelkes, s már-már profi szintent játszó amatőrök. Az első bemutató a “Nászutazás” című háromfelvonásos vígjáték lett, amiben én kapitányként (hajós) lettem egy bonyolult gegekkel tarkított szerelmi történet főszereplője. Nagyon élveztem a helyzetet, sokat impovizáltam, ami a rendező Pali utasításaival ellenkező magatartást jelentett. De mivel bemondásaim óriási tapsokat hoztak a társulatnak, Ő sem neheztelt rám.” (Benkő Béla-Adalbert, Az Erkel utcától a Berggasse-ig).

1965-ben előadták a “Névtelen csillag”-ot, 1966-ban szerelmes-versek összeállítása került a deszkára, “Szeretlek kedvesem” címszó alatt. 1967-ben újabb fergeteges siker, bemutatták Jókainak a “Gazdag szegényeit”. E darab szereplői Kanizsay Károly, Szörényi Margó, Kiss Jenő, Horváth Piroska, Kántor Erzsébet, Molnár Aranka, Veress Mária, Szörényi Miklós, Borsos Éva, Szilágyi Zoltán, Horváth Pál, Kerekes Károly, Borsos Mihály, Szigyártó István, a darabot Horváth Pál rendezte, súgó Kántor Erzsébet, ügyelő Kürthy Katalin, maszkmester Misiuga Alexandru, díszlettervező Molnár Aranka. És következő évben ismét siker, Mikszáth: “Különös Házasság”-a örvendeztetett szívet s lelket Besztrecén. 1970-ben újra színpadra került Bródy János “A tanítónő” című darabja. 1973-ban Csizmarek-Semsei-Nádas darabja az “Érdekszerelem” bemutatója, 1975-ben az “Úri Muri”, 1977-ben ismét verses összeállítás – Ady emlékest. 1977-ben két rövid darab került bemutatásra, Szőcs Kálmán „Születés-napok” és a „Fügedes pokolban” című darab. Horváth Pál több mint húsz éven keresztül rendezett és játszott, elvitte a legeldugottabb falvakban a magyar amatőr társulatot, fáradhatatlanul dolgozott, hogy egy kis örömben minden megyei magyar részt kapjon – Beke György a következőképpen ír ezekről a kiszállásokról: “A málomi estről többször hallottam, sosem tőle. Horváth Pali dicsekvésnek tartotta volna elmesélni… Az első felvonás közepén elaludt a villany. Eltelt egy félóra, egy óra, a villany-vakság tartott. Vannak nagyon ügyetlen és nagyon ravasz villanyszerelők. A közönség feszengett, az emberek mind hangosabban diskuráltak, gyufaszálak sercentek, néhányan szede-lőzködtek is. Horváth Pál a színpad elé jött, s így szólt: „-Kedves barátaim! Sötétben maradtunk, nem tudunk tovább játszani. Azért várjuk ki világosságot! S hogy ne unjuk magunkat, énekeljünk.” Belekezdett egy népdalba. Aki tudta, vele fújta. Aki nem, most tanulta. Fényben az emberek közelebb érzik magukat egymáshoz. Az énekszó is lehet lélek-közelítő. Málom falucskában egy szólamra vagy háromszázan énekeltek együtt a besztercei műkedvelőkkel. Míg csakugyan újra felgyúltak a lámpák. A sötétség megadta magát.” Egy kékesi esetről pedig így emlékszik: „Kékesen este hét órára hírdették meg az előadás kezdetét. Bródy Sándor darabjával jöttek, A tanítónővel. A busz késve indult el, az út még jobban késleltette. Csak kilenc órára érkeztek meg Apanagyfalu felől. Azt hitték – mondták is némelyek a kocsiban: fordulhatunk vissza, ki bolond éjnek idején várakozni rájuk? Kékesen tele volt a terem, nem ment haza senki. Vártak hűségesen. Az igazi hűség pedig kölcsönös.” (Beke György, Búvópatakok)

1979-ben, Komzsik István – Élet az uborkafán című szatirikus vígjátéka került előadásra, a rendezői feladatokat Benkő Béla és Horváth Piroska látta el. Szereposztás: Bihari Ferenc, Köblös Erzsébet, Borsos Krisztina, Borsos László, Nagy Elek, Székely Ibolya, Székely Pál, Balázs Csaba, Borsos János, Farkas János, Bíró Zoltán. Technikai rendező: Nagy Elek, Ügyelő: Borsos Ildikó, Súgó: Bíró Júlia. Ezzel a darabbal felléptek Szamosújváron, Désen, Nagybányán, 28 helyi községbe – köztük Tacs, Magyardécse, Mezőveressegyháza. 1980 elején Szilágyi Domokos „Álom a repülőtéren” című összeállítást vitték színpadra. S közben a Méhes György „Drágalátos gyermekeim”-et próbálták. Ez a darab sem, a Csávossy György „A fül” című színdarabja sem került végső kivitelezésre, nem lettek előadva. 1980-as években a szászrégeni származású Bíró Júlia csatlakozott a műkedvelő csoporthoz, az ő nevéhez fűződik az utolsó három előadás rendezése is, amit a besztercei amatőr színjátszók előadtak. 1981-ben vette át a csoport vezetését, „a színjátszással szülő-városomban, Szászrégenben ismerkedtem meg. Művészeti líceumba jártam (…) ott is tagja voltam a tánccsoportnak, színjátszó együttesnek. A város életében ma is külön eseménynek számított és számít az irodalmi kör minden ülése, minden író-olvasó találkozó. Ide, Besztercére jöttem férjhez. Az akkori pezsgő szellemi élet, a műkedvelő színjátszás, a Korunk támogatásával szervezett szabadegyetemi előadássorozat nagy hatással volt rám”(A hét, 1989. szeptember 28.), vallotta magáról. 1982-ben, Bíró Júlia rendezésében Csizmares-Násadi-Semsei „Az érdekházasság” című darabja került bemutatásra. 1986-ban Branislav Nusics, „Dr. Pepike” a következő szerep-osztásban: Rohán László, Veér Terés, Veér Miklós, Balázs Márta, Borsos László, Vajda György, Bíró Júlia, András Irma, Rémán Erzsébet, Márton Katalin, Német Piroska, Mészáros Mihály, Oroszi Sándor, Sütő Edit, súgó: Levei Edit, felügyelő: Veér Ferenc. Az utolsó darab premierje 1989-ben volt, Karácsony Benő „A rút kiskacsa” című zenés vígjátéka, ezzel a darabbal a besztercei magyar amatőr színjátszás ismert történetének egy vesszőjéhez érünk. Készakarva nem pontot írtam, ugyanis a bemutatóest megmozgatott valamit. A parázs még megvan és úgy néz ki, lángra is lobbanhat, lelkes fiatalok vállalták, hogy segítenek a színjátszócsoport újjá-szervezésében. Remélhetőleg nemsokára újra felemelkedik a függöny a besztercei magyar színházban.