Azok akik példát mutatnak

A rohanó világ nem engedi meg kellőképpen a modern kor emberének azt a lehetőséget, hogy néha néha egy kis figyelmet fordítson arra ami a környezetében történik. Ilyen módon áll fenn a veszélye annak, hogy lassan de biztosan nemzeti értékeink a ködbe vesszenek és a „hálás utókornak” nem lesz mit meghálálnia nekünk. Nem kerékkötésképpen írtam az előbbi szavakat, mondhatni a világ az utóbbi 100 -150 évben látványos módon változott. Ha 1848-ban kardot rántva csatamezőn kellett megvédeni a saját sorsról való rendelkezést, mostanság a jól bevált praktika a szellem fegyvere. És mi, a jelenlegi ”hálás utókor” büszkék vagyunk. Büszkék vagyunk arra, hogy voltak valakik, akiket nem is ismerünk jóformán, hiszen Kossuth, Petőfi, Jókai és Bem apó mellett még sok ezren vettek részt és adták névtelenül életüket a szabadságért, olyanok akiket a történelem úgy említ mint huszárezred, nemzetőr vagy tömegsír pedig helyet érdemeltek volna egytől egyig a krónikákban.
Ahogy helyet érdemelnek azok is, akik névtelenül emlékeznek és ünnepelik azokat a névteleneket akik tetteikkel kiérdemelték ezt. És véleményem szerint olcsóság belekötni abba, hogy tört magyarsággal és dadogva felolvasott szövegekkel, a kabát bal vagy jobb oldalára kitűzött kokárdával ünnepelünk de ünnepelünk, mert március 15.-e a nemzeti ünnepünk. Senki sem született színésznek vagy előadóművésznek, senki sem tud olyan szépen énekelni mint egy operaénekes. Viszont egy dolgot érdemes kiemelni, tiszteletüket tették és ez értékelni való. Mindenki a maga módján emlékezett, volt ahol 300-an egyszerre, volt ahol maroknyian, a lehetőségekhez mérten. Felvonulás, híres emberek díszbeszéde nélkül, egy szál magyar zászlót szorongatva de annál nagyobb büszkeséggel. Példa erre a tegnapi nap folyamán volt Kékesen, habár nem dátum szerint, de szívvel lélekkel megszervezett ünnepség volt. Jó volt nézni azt az összefogást ami ebben a kis közösségben van. Hiszen sokmindent rá lehetne mondani ezekre a szorvány szorványának nevezett elöregedő településekre, akik biztos nem tudják úgy előadni a Nemzeti Dalt vagy a Szózatot mint Sinkovits Imre de legalább megtanulták és tudják, életkortól függetlenül. Jó volt nézni, ahogy a legkisebbtől a legnagyobbig, egymás mellé álltak és bemutatták a közösségnek, azt amire már olyan régóta lázasan készülődnek. A legfiatalabb kékesi előadó 4 éves, alig hallhatóan, szorongva mondta el versikéjét, a legidősebb talán a 70-en is túl van de zengő hangon büszkén énekelte : „Ott ahol zúg a az a négy folyó, Ott ahol szenvedni jó”. Az ünnepség színvonalát a vicei Hagyaték hagyományörző csoport népdalokkal színezett irodalmi összeállítása emelte, akik szivesen jöttek el a szomszédokhoz Kékesre, egy baráti kézfogás és egy közös ünneplés erejéig. Példamutatóan, szerénységgel, névtelenek ünnepeltek névteleneket. A rendezvényhez fűződő dícséret plagizálás, de nagyon idetaláló: „Uraim, le a kalapokkal!”