Besztercei gyerekek Hajdúnánáson

Múlt héten, pontosabban augusztus 13-19 között erdélyi szórványból érkező gyerekeket fogadtak egyheti táborozásra Hajdúnánáson, Hargita Megye Tanácsa, Hajdú – Bihar Megye Önkormányzata és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ jóvoltából. László Jolán bethleni nyugdíjas tanárnő beszámoloja az ott szerzett élményekről.

Egy anyaországi gyerek, vagy éppen egy Székelyföldön, tömbben élő, el sem tudja képzelni mit jelent egy szórványban lakó és nevelkedő gyereknek az a tény, hogy magyarországi táborba viszik. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy ott állandóan magyarul lehet beszélni, mert ezt a nyelvet ott mindenki megérti. Gondolom olyan ez, mint egy borús, hideg téli nap végén teljesen átfázottan beülni egy kád simogatóan meleg vízbe. Jó ott lenni, kellemes. Erőt, egészséget adó.  Az erdélyi szórványokból Hajdúnánásra került gyerekeknek úgy tűnik, nagyon jól esett ez a hét napos anyanyelvi fürdőzés amiben részük volt. Különféle vidékekről érkeztek, sokféle szórványból. A gyulafehérvári és környékbeli kisiskolások a szórvány szórványából jöttek. Ennek ellenére, hogy különálló magyar iskolába járnak rányomta bélyegét milyenségükre: önbizalommal telve közvetlenek, vidámak voltak. A Beszterce-Naszód megyei gyerekek három alcsoportot alkottak: négyen Besztercéről, ketten Bethlenből és négyen Óradnáról jöttek. Ők már nagyobbak /14 év körüliek/ és “komolyabbak” voltak. Besztercén a magyar lakosság aránya a tíz százalékot sem éri el. Bethlenben ez az arány ennél nagyobb, de annyira már nem, hogy a város neve magyarul is szerepeljen a helységnévtáblán. Az óradnai lányok olyan vidékről érkeztek, amely egészen egyedi a maga nemében. A kis bányaváros magyar lakossága jobbára elfelejtette anyanyelvét, szigetként él a román többség tengerében és a gyerekek a magyar nyelvet fakultatív tantárgyként tanulják délutánonként. Sok az olyan család, ahol a szülők nem segíthetik gyerekeiket a tanulásban, hiszen ők sem tudnak már magyarul. Ez a feladat egy egy nagymamára, vagy pedig lelkes pedagógusokra hárul és ez bizony nagyon nehéz, fáradságos munka. Ennek ellenére, vagy pedig éppen ezért a csoportok tagjai jól kijöttek egymással, bár az óradnai lányoknak fordítani kellett a szöveget a múzeumi sétáink alatt. A nyelvnek ezt a szintjét ők már nem ismerték. Kissé félénken és inkább biztatásra várva szólaltak meg magyarul, ennél kissé jobban ment a szavalás vagy éneklés. Nagyon szép volt ez a hét – ujjongtak a gyerekek -, jó volt minden délelőtt a gyógyfürdői program, a nagymedencében való úszkálás, a kellemes termálvíz, vagy éppen a gyerekmedence a két nagy csúszdával, pancsikálással, nagy nevetésekkel. Jó volt délutánonként várost nézni, templomba menni vagy kirándulni, meglátogatni a polgári Archeoparkot vagy a debreceni Déry múzeumot minden érdekességével. Nagyon tetszett minden a táborozóknak, kezdve az egyiptomi kiállítással, folytatva az amulett készítéssel vagy a maszkok sokféleségével, mégis a legjobbak azok a délutánok voltak amelyeket a nánási református iskola növendékeivel töltöttek. Bemutatkoztak egymásnak, elmondták mivel telnek napjaik, mi az érdeklődési körük. Együtt sétáltak, tollaslabdáztak az iskola udvarán. A legszebb est, tartják a gyerekeink, a búcsúest volt az iskola egyik tantermében, ahol sokat beszélgettek, email címet cseréltek és meghívták Erdélybe nánási barátaikat. Mi pedagógusok is sok mindent láttunk és tapasztaltunk és teljes értékű, lelkes nevelőkkel ismerkedtünk meg Hajdúnánáson. Gazdagabban tértünk haza, gyerekeink még inkább, hiszen örömmel élték meg azt, hogy ők is a magyar nemzetnek nevezett nagy egészhez tartoznak. Köszönet illet meg minden szervezőt azért, hogy gyerekeink megízlelhették és hazahozhatták ezt az érzést amelyet most már, -bízom benne – nem felejtenek el, azt, hogy Összetartozunk.